A hegyi beszéd metafizikai értelmezése -Nagy Annamária

       „Boldogok a Bolondok, mert övék a mennyek országa.”

A Tarot 22. lapja a Bolond ikonja, amelyik a beavatottság, megváltottság legmagasabb szintjét ábrázolja. Ez az a cél, amelynek elérésére mindannyiunknak törekednie kell, hiszen ez nem csak a „kiválasztott keveseknek” adatik meg, hanem mindannyiunknak, akik kiválasztjuk magunkat ennek a célnak: a megváltott állapotnak az elérésére. A megváltás ugyanis mindannyiunk személyes feladata, ez az, ami miatt ide születünk. Nem szabad ennek a felelősségéről elfelejtkeznünk, átraknunk a Megváltó vállára, hogy ő majd elvégzi helyettünk, mert csakis egyéni megváltás létezhet, és nem pedig csoportos, közösségi, vagy társadalmi - netalán nemzeti, vagy globális.
Ez azt jelenti, hogy fel kell ismernünk, mi az élet célja és rendeltetése (a karma feloldása és a megváltottsági állapot elérése), és ha erre ráébredtünk (megvilágosodtunk), akkor minden igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy ezt elérjük. A karmafeloldás nem csak azért nehéz feladat, mert elkötelezettséget igényel, önfegyelmet, áldozatkészséget, lemondást, türelmet, hanem azért is, mert aki egyszer elköteleződött, az egyúttal a világ ellenében fog élni, a világi logikával ellentétesen gondolkodni, másként viselkedni, más értékrend szerint élni, mint ahogyan azt a bűnbeesett gondolkodásmódunkkal addig normálisnak tartottuk. Tehát a karmája oldásán dolgozó embert legjobb esetben is csak különcnek nézik, rigolyásnak, szeszélyesnek, bolondnak, aki nem tudja, mi a jó, aki nem akar kibújni a nehéz feladatok alól, aki mer más nézeteket vallani, mint ami széles körben elfogadott. Minél nagyobb belső erőfeszítéseket tesz, hogy karmikus, zavaros vágyait megtisztítsa, és pozitív képességekké alakítsa, annál éberebbé válik, és annál inkább eltávolodik a hamis, világi értékrendtől, amelyik nem lát túl az anyagon és pillanatnyi előnyök, talmi értékek megszerzésén fáradozik.
Aki pedig tudatosan kiszáll ebből a mókuskerékből, és le mer mondani az öncélú ambíciók kielégítéséről (hatalomszerzésről, hírnév- és sikerhajhászásról, a vagyon és a birtok öncélú növeléséről, az élvezetek halmozásáról), sőt, szembe is meri kacagni, azt valóban bolondnak tekintik a karmikus vágyaik által bábukként rángatott embertársai. Mindannyian boldog és egészséges életre vágyunk, de a kényelemre, az öncélú élvezetkeresésre, és a biztonságra való vágyunk (ami az igazi bűnünk) hamis útra terelhet minket, s azt hihetjük, a boldogság ott vár ránk, ahol minél kevesebb az erőfeszítés, a lemondás, és ahol miden vágyunk könnyen és minél gyorsabban teljesül, ahol minél nagyobb és intenzívebb élvezetben van részünk. Ezeket a vágyainkat szolgálja ki és duzzasztja még hatalmasabbra a modern civilizáció, és arra sarkall minket, hogy fogyasszunk, habzsoljunk, vásároljunk, élvezkedjünk, és akkor majd boldogok leszünk. És persze, könnyű Katát táncba vinni... Annál nehezebb azonban ebből a szédületből kiszakítani magunkat, és azt mondani: elég volt, minél erősebb a karmánk.

Az illúziók kergetése miatti kudarcélményeink, betegségeink, fájdalmas tapasztalataink könnyen megmutatják, hogy igazából mekkora boldogság felé is vezet ez az út.? Ezért tudatosan a Bolond állapotának az elérésére kell törekednünk, bármilyen megtévesztőnek is tűnik az, hogy a boldogság eléréséhez vezető úton sok kényelmetlenséggel, megszorítással kell szükségszerűen találkozunk, hogy erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy megváltozzunk, le kell mondanunk élvezetesnek tűnő dolgokról (amelyek csak pillanatnyi élvezetet hoznak, hosszú távon annál inkább rombolnak). A Bolond azonban nem csügged, s tőle kell példát vennünk, ha nehéznek találjuk a karmaoldás feladatát: nagyot kell nevetni a saját kishitűségünkön, azon, hogy minduntalan visszavágyunk kicsit abba a langymeleg pocsolyába, ahol a boldogság illúziójával kecsegtettük magunkat, ki kell kacagni, ha újból feltámad bennünk a vágy mindezen világi „boldogság-elemek” megszerzése iránt, amelyekről már megbizonyosodhattunk számtalanszor, hová visznek minket. Szembe kell kacagni magunkat is, és a világot is, amelyik visszacsábítana, s ha ez nem sikerül, bolondnak néz. Így oldhatjuk fel hosszú, türelmes, kitartó munkával a karmánkat, ha nem rettenünk meg a ránk váró feladatoktól. És így cserélhetők fel a negatív-karmikus ösztönök, reflexeink és tulajdonságaink pozitív képességekre és tulajdonságokra.

    „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.”

A karma feloldása nem könnyű feladat, hosszadalmas munka, ami kitartást, fegyelmet, akaraterőt, lemondást, felelősségteljes gondolkodást kíván. Sokkal egyszerűbb engedni a karmikus vágyaknak, bedőlni a világi logikának, amelyik arra ösztönöz, hogy ne fosszuk meg magunkat semmilyen élvezettől, elégítsük ki minden vágyunkat, és akkor majd boldogok leszünk. Ezek a tevékenységek valóban hoznak pillanatnyi örömöket, a boldogság csalóka látszatát adják, és aki beleveti magát a fizikai világ élvezeteinek habzsolásába, az kineveti és bolondnak tartja azt, aki önként lemond ezekről egy magasabb cél elérésének az érdekében. A világi logikát kiszolgáló árnyék-én azt sugallja, „Tégy meg mindent, hogy meggazdagodj, hogy te légy az első, hogy te légy a leghatalmasabb, legokosabb, legravaszabb, nem számít, milyen áron, a cél szentesíti az eszközt! Úgyis csak egyszer élsz, ennyi jár neked is, legalább élvezd azt a pár évet, amíg itt vagy, hiszen utána úgyis nyomtalanul eltűnsz a semmiben, ahonnan jöttél!” Nehéz ezt a hangot elhallgattatni, főleg, amikor újabb és újabb kudarcok érnek, miközben próbáljuk magunkat megtisztítani. Néha egyenesen lehetetlen feladatnak, elszomorító, elkeserítő harcnak tűnhet, amelyet szinte lehetetlen megnyerni. A hosszas, kitartó munka azonban idővel megtérül, és az évek múltával meg lehet mondani, kinek volt igaza: aki engedett a „szirén-éneknek”, a világi csábításoknak, vagy annak, aki önfegyelmet gyakorolt, és nemet mondott olyan helyzetekre, amelyek pillanatnyi előnyhöz juttatták volna, de hosszú távon mégis bukáshoz – boldogtalansághoz, betegségekhez, nehézségekhez – vezettek volna.

   „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”

Amíg a bennünk levő spirituális káosz hatására ellenségképeket gyártunk, ezek által fenyegetve érezzük magunkat, addig folytonosan „készültségben” élünk, úgy érezzük, bármikor megtámadhatnak, és megkárosíthatnak minket. Ez ellen nem csak bebiztosítani igyekszünk magunkat (ami következtében aztán a rezonancia törvénye folytán valóban ilyen események részesei leszünk), de félelmünkben agresszívak is leszünk: vagy a fizikai valóság szintjén támadunk ok nélkül és durván, vagy ha ez nem merjük megtenni, mert gyávák vagyunk hozzá vagy mert a társadalmi normák ezt nem engedik meg, akkor mélyen elfojtjuk magunkban, és csak gondolatainkban, vagy ami még veszélyesebb, képzeletben támadunk és gyártunk agresszív, erőszakos képeket, neheztelünk és vádaskodunk. Ez a kettősség a mentalitásunk és a megnyilvánult viselkedésünk között, a hazudozás, a spirituális agresszió meghasonlottá és szerencsétlenné tesz minket, és magunk sem értjük feszültségünk okát, megkeseredetté válhatunk, bizalmatlanná mindenkivel szemben. Amellett, hogy ez a mentalitás megakadályozza azt, hogy valóban megnyíljunk mások felé, és őszinte, bizalmon és szereteten alapuló kapcsolatokat létesítsünk, fizikai betegségek és nehézségek, szerencsétlenségek formájában is megkeseríti az életünket.
A mentalitásunk megváltoztatásával, az ellenségképek felszámolásával feloldhatjuk ezt a feszültséget, és szelídekké válhatunk, olyan emberré, aki nem kegyetlenkedik sem gondolati, sem képzeleti szinten. Ehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy a szelídség nem egyenlő a gyáva meghunyászkodással, mert az igazságtalanság ellen igenis harcolni kell. Ha tehát az olyan helyzetekben, amikor szükséges, bátran és őszintén kiállunk magunkért, az igazságért, akkor nem kell képzeletben, gondolatban csatározni senkivel, nem kell képmutatóan alázatosnak, szemforgató módon kenetteljesnek lenni, miközben belül a fogainkat csikorgatjuk és gyilkos, bosszúszomjas indulatok ébrednek bennünk. Aki tehát megtisztítja magát ezektől az önromboló képzetektől, és a gyávaságát leküzdve mer őszinte lenni, az szelíddé válhat, s ez a szelídség olyan mágikus erőket szabadít fel és termel, amelyek sokkal erősebbek és hatékonyabbak bármilyen tudományos - gazdasági programnál, vagy fegyvernél.

   „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”

Aki az élet értelmét és célját kutatja, aki nem menekül el a sorsfeladatai elől, felveszi a keresztjét, és vállalja, hogy erőfeszítéseket tesz a tudatosodás, az éberség elérése, a spirituális információszerzés érdekében, annak az erőfeszítései meghozzák a gyümölcseiket: elérhetik a kiegyenlítettségi állapotot, és boldog, egészséges életet élhetnek. Az igazságkeresés és annak a megvédése, érvényesítése és alkalmazása, sokszor fájdalmas tapasztalatok szerzésével is jár, de a fájdalom nem ellenség, aminek az azonnali kiküszöbölésére, megszüntetésére kell törekedni, hanem jelzőrendszer, amelyen keresztül a felettes Én figyelmeztet, hogy letértünk az útról, amelyen járnunk kell, és ezért irányváltoztatásra van szükség.

   „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.”

Aki felismeri azt, hogy milyen negatív következményei vannak a folytonos külső ellenségképgyártásnak, a vádaskodás, neheztelés, mérgelődés, bosszúvágy dédelgetésének, ezen belső, agresszív képek átélésének, az erőfeszítéseket fog tenni annak érdekében, hogy el tudja engedni ezeket a karmikus, ösztönösen negatív viselkedésformákat. A megbocsátás, amikor a szívünk legmélyén sem érzünk már sem haragot, sem neheztelést, könnyűvé és tisztává tesz minket. Felismerve a spirituális agresszió veszélyeit, nem folytatjuk a további önsorsrontó képek gyártását (például felhagyunk a kívülre mutogatással és a külső ellenségkép gyártásával, amelyik a felelősségvállalás felvétele alól mentesített addig, s amelyekbe beleélve magunkat örökös belső, és ennek következtében külső harcban is álltunk, és mások kiiktatásának, elpusztításának a vágya élt bennünk), akkor a másik emberrel való megbékélés belső békességet is ad, amely szelíddé s szellemileg ugyanakkor erőssé is tesz bennünket. A védekezésre irányuló reflexek valóban áldozattá tesznek előbb-utóbb, agresszív képzelgéseinkkel megteremtjük magunknak azt a helyzetet, amikor a valóságban is támadás áldozataivá válunk, akik védekezni kénytelenek. A belső béke, amelyik a karmaoldás eredményeképpen jelentkezik, erőssé és derűssé is teszi azt az embert, aki szembe mert szállni a démonaival, és aki nem a maga által gyártott külső ellenségekkel harcolt inkább. Ennek a belső munkának a hozadékaként a környezete is békés és derűs lesz, így „megszentelve” a közvetlen környezetét is.

   „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.”

Aki vállalja a sorsfeladatai beteljesítését, a karmája feloldását, és azon fáradozik, hogy megtisztítsa képzelet- és gondolatvilágát a karmikus, negatív mintáktól, reflexektől, meghatározódásoktól, amelyek addig vezették őt és formálták a sorsát, az egyre tisztább és könnyebb lesz, egyre közelebb kerül a Bolond állapotához. A keresztjét felvenni mindenkinek nagyon nehéz, mert öntudatlanul is iszonyodunk azoktól a feladatoktól, amelyek ránk várnak, idővel azonban, ha nem hátrálunk meg, egyre könnyebb lesz azok elvégzése, és ezáltal mi is közelebb kerülünk a kiegyenlítettségi állapothoz. A karmikus terhektől egyre inkább megszabadulva, a negatív késztetések helyett egyre több pozitív tulajdonságot szerezve egyre tisztábbakká válunk, egyre inkább képessé válunk az igazi szeretet átélésére, a szeretetáramoltatásra, és egyre közelebb kerülünk isteni énünkhöz, a bennünk levő isteni maghoz, és átélhetjük azt, hogy egyek vagyunk, bennünk is ott lakozik az isteni szikra, átélhetjük az egységélményt, azaz megláthatjuk az Istent.

    „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.”

Aki az élet célját és értelmét kutatva megérti a rendeltetését ezen a földön, megismeri önmagát, a karmikus gyengeségeit, és kiválasztja magát a megváltottsági állapot elérésére, ennek érdekében pedig megteszi azokat a gyakorlati teendőket, feladatokat, amelyek őt efelé az állapot felé viszik, az a gyengeségei ellen folytatott harc eredményeképpen megtanul békességben élni önmagával, majd a környezetével is. Valós önismeretre tesz szert, kialakítja a tiszta, arany öntudatát, ezért nem hazudozik saját magának sem és másnak sem, tudja, mi a feladata, és hová akar elérkezni. Nem feszíti őt az a kínzó boldogtalanságérzés, amelyik a fel nem ébredt, sorsát nem ismerő emberben belső és külső feszültséget teremt, és örökös háborút, agressziót eredményez, ami aztán a külső, fizikai valóságban is manifesztálódik egy idő elteltével. Aki önmagával békességben tud élni, az meg kapja a módját annak, hogy korrupció nélkül is, harmóniában tudjon lenni a közvetlen környezetével is, elsősorban a házastársával, de családtagjaival is, valódi szeretetben tud élni. Az ilyen ember a fény, a világosság, a tiszta, egyéni éntudat hordozója, aki tudja, hogy mennyit ér, tud uralkodni önmaga fölött, és ezért az őt támadók fölött is tud uralkodni. Nem elnyomja azokat, hanem csak a csalásnak, tévelygésnek nem ad teret, és jó példát mutatva az őt megtámadókat is hozzásegítheti az öntisztításhoz, az arany öntudat, a belső béke eléréséhez.

   „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.”

A világi logikával ellentétesen gondolkodni, a megszokottól eltérően viselkedni – eltérni a nyájszellemtől – legtöbbször nem veszélytelen dolog. Azok, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a bűnbe esett gondolkodásmód által meghatározott életmódjukhoz, ellenszenvvel viseltetnek azok iránt, akik ezeket az értékeket megkérdőjelezik vagy egyenesen fittyet hánynak rájuk, és más úton járnak. A saját személyük elleni támadásnak érzékelik azt, hogyha valaki, nem az adott és érvényes szokások szerint, hanem egy más gondolkodásmód szerint él, hiszen ez azt jelenti, hogy nekik is szembesülniük kellene saját gyengeségeikkel, önáltatásaikkal, ezt pedig mindenképpen el akarják kerülni. Agresszió támad bennük az ellen, aki tükröt tart elébük, s a tükröt akarják összetörni, hogy megszabaduljanak attól a nyomasztó képtől, amit ott látnak. Egyszerűbb és könnyebb külső ellenségképeket gyártani, amelyeket gúnyolni , kritizálni és szidni lehet, és amelyek ellen harcolni lehet, mint magunkba nézni, és ott meglátni mindazt a sok ijesztő és sokszor undorító, visszataszító tulajdonságot, amit addig csak a külvilágban láttunk meg. A személyi hibabelátás kifejlesztése, az őszinteség gyakorlása, a rossz szokásoktól való eltávolodás nem könnyű feladat, és nem is fájdalommentes, ezért sokan bele sem kezdenek, inkább azokat gúnyolják és támadják, akik erről akárcsak beszélni is mernek.

A spekuláns, nyerészkedő, pragmatikus gondolkodásmód a valódi metafizikai tudást babonás, hasznavehetetlen, sokszor veszélyes badarságnak tartja, ezért mindenképpen meg akar szabadulni attól, hogy az akár csak morális szinten is, fenyegethesse az ő egyeduralmát. Az ellenségnek képzelt személyeket a legrafináltabb eszközökkel vagy akár fizikai erőszakkal is, de mindenképpen ki akarja iktatni. Aki azonban egyszer elkötelezte magát az igazság megismerése mellett, az nem hallgathat gyáván, és nem hazudozhat, hogy könnyebb legyen az élete, hiszen az élet nem nyerhető meg, hanem csak felhasználható a megváltódásra. Az igazságért való harc is az emberi élet rendeltetéséhez tartozik, enélkül nem élhetünk emberhez méltó életet, nem érhetjük el a megváltottsági állapotot. Aki ezt megérti, és vállalja a harcot, hogy a harc tüze által is megtisztulhassék (például legyőzhesse negatív reflexeit: gyávaságát, alamusziságát, megalkuvásra való hajlamát), az elérheti a mennyek országát, azaz a karmájától megszabadult, megváltott állapotot.

   „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.”

A „tisztátalanok” világában beavatottnak, „kétszer születettnek”, azaz szellemileg újjászületettnek, a karmikus, zavaros vágyaktól megtisztultnak lenni elég ok arra, hogy a társadalom többi tagja gúnyolni és üldözni kezdje. Az ilyen ember szemben áll a közösséggel, amelyik nem érti őt, a tisztasága és áttetszősége érthetetlen, ezért fenyegetőnek tűnik a homályos, zavaros ösztönök által vezetett közösség számára, amelyik ezért gyűlölni és üldözni fogja, és mindent elkövet, hogy lerántsa maga mellé a mocsokba, vissza a homályba.
A tisztátalan ember „csak az ösztön szavára hallgat, az illemmel nem törődik, a tisztasággal, az erkölcsi érintetlenséggel szintén nem (...) Elragadtatja magát, indulatos, alacsony vágyak rabságában él, s ezért még szégyent sem érez, testi vágyait kiéli, sőt még kérkedik azzal, hogy gátlásai nincsenek, szennyes szavakat, durva és bárdolatlan hangot használ. (...) Ez az ember a tisztátalanságban van otthon, oda való, ez a világhelye, és ott érzi magát jól. Csak egyszer születik, az anyagban, s ezzel tökéletesen meg is van elégedve, és a magasabb rendbe való fölemelkedés vágya benne fel sem ébred. A szellem magasrendűségéről sejtelme sincs, és ha hall róla, hihetetlenül áll, vagy gúnyolódik. Életének magas célja a bő táplálkozás és a hosszú alvás, mint a kutyának.” (Hamvas Béla)
Ilyen társadalomban önmegtartóztatásról, szellemi értékekről beszélni valóságos öngyilkosság, olyan indulatokat vált ki akár csak az is, ha húsmentes táplálkozásról tesznek említést is. A felébredettek célja mégsem az kell legyen, hogy minél jobban elrejtőzhessen, hogy ezáltal biztonságban érezhesse magát. Az a feladata, hogy a homályt oszlassa, bármilyen reménytelen vállalkozásnak tűnik is ez, és bármennyire üldözik is érte. Nem szabad engedményeket tennie magával szemben, csak hogy ne nézzék ki, hanem ragaszkodnia kell a megismert és megtapasztalt értékekhez, amelyek a megváltás felé viszik őt.

   „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.”

Aki megismerte az igazságot, aki a szellemtől is megszületett, annak mindig azon az úton kell haladnia, amely a megváltás felé viszi őt, és ébernek kell lennie, észrevennie azt, amikor letért arról, hogy pályakorrekciót végezhessen. Éberségét nem szabad soha elveszítenie, észre kell vennie, hol vannak még benne olyan homályos pontok, ahol a világi csábítások még hatással lehetnek rá, ahol még visszavágyódik kicsit a világi élet kínálta örömökbe, ahol esetleg még veszteségnek érezheti néha az élvezetekről (a kellemes, altató bódulatról) való lemondást. Ezeket a karmafoszlányokat is fel kell oldania, s a saját megváltott állapotának az elérésére kell törekednie, hogy ezzel az egyetemes megváltáshoz is hozzájárulhasson, „a föld sója” legyen, ugyanakkor embertársainak is segítsen a bódulatból való felébredésben, az éberségük megszerzésében, amely szükséges a karmaoldáshoz és a megváltott állapot eléréséhez.

   „Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.
S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.”

A karmájukat feloldott, beavatott személyek világítótoronyként mutatják az utat az éjszakában – a karmikus vágyaik sötétjében tapogatózó emberek számára, akik nem értik a szenvedéseik és a sorsnehézségeik okát. Sokan nem is akarnak felébredni, és nem hiszik el, hogy a világi spekuláns logika adta tanácsokkal nem nyerhetik meg az életüket, és hogy soha nem fogják megtalálni a boldogságot adó formulát, amivel hipp-hopp boldogok lehetnek, erőfeszítések nélkül, és a világi, öncélú élvezetekről való lemondás nélkül, tehát erőfeszítéseket igénylő belső munka és önfegyelmezés nélkül.
Aki nem hajlandó meghallani, befogadni az igazságot, azt erőltetni nem szabad, hiszen senki helyett nem lehet megváltódni, és valaki szabad akaratába önkényesen beavatkozni tilos, még a legtisztább jóindulatból sem szabad elkövetni ezt a hibát. Ez ugyanis közönséges erőszakoskodás, csak nem fizikai, hanem spirituális szinten, és ezért még veszélyesebb mindkét fél számára.
Vannak azonban, akik keresik az igazságot, és zsákutcákba tévednek, akik szintén rossz helyen keresik a boldogságot – látva az anyagba süllyedt embertársaik labirintusjárását, ebből azt a következtetést is levonhatják, hogy az anyag a hibás, amit el kell vetni. Sok naiv, hiszékeny embert tudnak emiatt a téveszméjük miatt megtéveszteni beavatottnak látszó emberek, akik nem csak nem segítenek a hozzájuk fordulókon, hanem még jobban visszavetik őket a fejlődésben (és természetesen a saját karmájukat is vastagítják ezzel). A „próféták”, a felébredettek feladata az, hogy harcoljanak az igazságért, szálljanak szembe a hazugságokkal, ferdítésekkel, a korrupt viselkedésmóddal, akkor is, ha emiatt veszélyes helyzetekbe kerülnek vagy egyszerűen csak bolondnak nézik őket, és kinevetik, kigúnyolják ezért. A világosság, amit megszereztek, arra való, hogy „mindenkinek világítson” – azaz segítsen a helyes út megtalálásában, és az azon maradáson. Nem szabad titkolózni, elrejteni azokat az információkat, amelyek a boldogság elérésében segítenek, meg kell osztani másokkal, és nem önös érdekek által vezérelve: nem azért például, hogy ezáltal meggazdagodjunk (pl. hogy csillagászati áron tartsunk előadásokat csakis azok számára, akik meg tudják azt fizetni) vagy hogy más hasznot reméljünk általa (pl. megbecsülést, hódolatot, elismerést, díjakat, stb). Ébernek kell maradni, hogy ne válhassunk korrumpálhatóvá a spirituális tudás által. Aki valódi spirituális tudás birtokában van, annak a Fény művelőjévé kell válnia – átvilágítani és szellemileg megtermékenyíteni másokat, hogy ők maguk is egyre tisztábbakká és áttetszőbbekké válhassanak. Ez a legfontosabb szerepe a beavatottaknak, a „kétszer születetteknek”, a prófétáknak.

   „Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék a mennyei Atyátokat!”

A jótetteknek nem mágiázásnak, misztikus hókuszpókuszoknak kell lenniük, amelyekkel a beavatottak egyrészt az emberek csodálatát szerzik meg, másrészt pedig azt a látszatot keltik, hogy csakis különleges, kiválasztott lények lehetnek beavatottak. A jó példa, amit mutatnak, az kell legyen, hogy a saját gyakorlati, hétköznapi életfeladataik felvállalásával megmutatják: minden ember, aki elszánja magát arra, hogy feloldja a karmáját, az kiválasztott lesz – olyan ember tehát, aki kiválasztja magát a megváltódás elérésére, a mennyek országába való jutásra. Ehhez pedig nem különleges misztikus erők birtokában kell lenni, nem a földi, fizikai törvények meghaladására kell törekedni. Az igazság ennél sokkal prózaibb: azokat a feladatokat kell felvállalni, amelyeket legszívesebben elkerülnénk, amelyek olyan iszonyatot, fóbiákat is ki tudnak váltani belőlünk, hogy pénzt és fáradságot nem sajnálva mindent elkövetünk, csak hogy kikerülhessük azokat – azután pedig csodálkozunk, hogy betegek vagyunk, kiégettek, csalódottak, boldogtalanok. Hiszen épp a boldogsághoz, a beteljesedett élethez vezető utat kerültük el minden igyekezetünkkel.
A „próféták”, tehát azok, akiknek sikerült a belső ellenkezéseiket legyőzve felvenniük a keresztjüket, és térdet hajtottak a sorsuk előtt, nem pedig misztikus trükkökkel, vagy vallásos szemforgatással, kerülték azt, és jó példát mutathatnak minden hitetlenkedőnek, hogy igenis ezeknek az életfeladatoknak a felvállalásával lehet magunkat megváltani. Sajnos, ehhez erőfeszítéseket kell tennünk, és hosszú évekig dolgozni rajtuk, nem elég csak befizetni egy misztikus tanfolyamra vagy mágikus praktikákat alkalmazva várni a sült galambot, „bevonzani” pénzt, szerelmet, egészséget. Nem lehet a világi logika szerint gondolkodva megváltódni, nem lakhat jól a kecske is, és maradhat meg a káposzta is – fel kell adnunk a karmikus tévképzeteinket, és másképpen kell élnünk, követve azokat, akiknek ez sikerült, a csüggedés periódusaiban erőt merítve az ő pozitív példájukból nem adni fel, ha újra és újra kudarcok érnek, akkor sem.


   „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni.
Bizony mondom nektek, hogy míg ég és föld el nem múlik, egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik.”

Jézus nem anarchista próféta volt, és nem is csodatevő misztikus guru, sőt még Isten fia sem, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan azt később a keresztény egyház állította (tehát nem Isten egyszülött fia, aki különleges képességek birtokában feltámadt és megváltódott, sőt, másokat is megváltott kereszthalálával, anélkül, hogy azok – a hívek – erőfeszítéseket ne tennének a saját megváltódásuk érdekében!). Isten fia volt, úgy, ahogy mindannyian azok vagyunk: Isten lányai és fiai, hiszen mindannyian az isteni létből eredünk, bennünk van az isteni mag, amelyet meg kell tisztítanunk, ki kell tágítanunk magunkban, hogy elérjük az arany öntudatot, és a karmánkat feloldva megváltódhassunk. Jézus ebben mutatott példát, ezt a beavatási utat tanította, amelyik minden ember számára megadatott, sőt, minden ember számára kötelező itt a földön.
És nem véletlenül születünk az anyagba, hiszen ez az a hely, ahol elvégezhetjük azokat a feladatainkat, amelyek során megtisztíthatjuk önmagunkat, és ezt a szerzett „rakományt” visszavisszük halálunk után. Az anyagi világot nem szabad tehát lenézni, mocskos, bűnös helynek tartani, hiszen a szellemi világ hozta azt létre, azért, hogy itt élve végrehajthassuk a karmaoldási feladatainkat. Ennek a világnak a törvényeit kell tiszteletben tartani, és nem arra törekedni, hogy mindenáron megszabaduljunk az anyagi terhektől. Mert bár valóban elsősorban szellemi lények vagyunk, és erről megfeledkezni, az anyagba süllyedni ugyanolyan tévedés, sőt bűn, mint elvetni az anyagi világot – mégis fel kell ismernünk azt, hogy szellemi lényekként csakis itt tudjuk feloldani a karmánkat.
Ehhez pedig ismernünk kell a természeti törvényeket, és tiszteletben tartani azokat, csakúgy, mint az őket létrehozó egyetemes törvényeket. Az egyetemes törvények szellemében kell élnünk, és azokat betartani. Ezek a törvények irányítják az egész létezés alapműködését, és egyformán működnek minden ember életében, függetlenül attól, hogy az ismeri-e azokat vagy nem. És épp ezért nem létezik „égi protekció”, nem létezik az, amit a vallás kegyelemnek nevez: az egyetemes törvényeket nem lehet kicselezni, nem lehet megvesztegetni. Meg lehet ugyan próbálni, mert a következmények nem látszanak azonnal, mint pl. a gravitáció esetében. De ugyanúgy, ahogyan azt sem lehet kicselezni, a törvénytelen élet eredményei is megmutatkoznak hamar: boldogtalanság, betegség, balesetek, nehézségek formájában kényszerítenek arra minket, hogy hagyjunk fel a tévúton való járással, s ha mégis csökönyösen ragaszkodunk tévképzeteinkhez, akkor a szaturnuszi erő néhány figyelmeztetés után nagyon hirtelen véget vethet ennek a játéknak. Minden ellenkező látszat ellenére tehát a törvény beteljesedik, ahogyan Jézus mondta, és erről, ha éberen, nyitott szemmel figyelünk, minduntalan meggyőződhetünk magunk is.

   „Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában.”

A törvénytelen gondolkodásmód, a bűnbeesett, terheken könnyíteni akaró logika szerinti életmód nem fog soha igazi boldogsághoz vezetni. S aki nem csak magát, hanem másokat is ámít ilyen tévképzetekkel, az nagy bűnt követ el. Sok önjelölt guru, aki nincsen tisztában a szellemi törvényekkel, felszínes ismereteit arra használja, hogy másokat is „segítsen” – abban, hogy elkerüljék a kiegyenlítődési képességek elnyerését kifejleszteni hivatott életfeladataikat, azok elvégézését. Gyakori hiba, hogy a valóságtól elrugaszkodva, a hétköznapi életfeladatoknak hátat fordítva az emberek már a földi életük során „lebegni” akarnak, szellemvilágban élni, szellemlényekkel kommunikálni, azoktól várni protekciót, segítséget, hogy azok majd megoldják helyettük a problémáikat. Emiatt megvilágosodottnak hiszik magukat, s tudásukat hirdetik (persze jó áron, hogy nekik is legyen belőle hasznuk, függetlenül attól, mennyire „megvetik” az anyagi világot, legalábbis erről szónokolnak). Emberek tömegeit kábíthatják így, és ez a spirituális kábulat még veszélyesebb, mint a fizikai szinten, különböző szerek hatására megélt bódulat, azért, mert ebből még nehezebb megtalálni a kiutat. Aki tehát a törvényeket ilyen módon semmibe véve másokat is magával ránt, másokat is megakadályoz abban, hogy feloldják a karmájukat, „azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában”.
A Fény művelőivé kell válnunk, úgy, hogy először a saját éberségünket szerezzük meg, a saját életfeladataink elvégzésén fáradozunk, és ezután másokat segítünk abban, hogy felébredjenek, hogy megtalálhassák a helyes utat, amelyik a „mennyek országába” (a megváltottság állapotába) vezetnek.

    „Ezért mondom nektek: ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.”

Manapság az intelligencia, az észbeli képességek, a hatalmasra duzzasztott tudás az egyik legfőbb érték, amelyek mentén megítélik az embereket. Az iskolában gyermekkorunktól kezdve hatalmas tudásmennyiséget szerzünk, úgy, hogy mindeközben nem rendelkezünk helyes értékítélettel, nem tudunk kialakítani magunkban olyan értékrendet, amelyik az egyetemes törvényekhez, a metafizikai igazságokhoz igazodik. Emiatt az észbeli képességeinket sem tudjuk megfelelően felhasználni, a merkúri értelem öncélúvá válik, a tudás, a megszerzett egyetemi diplomák mit sem segítenek abban, hogy valóban értékes emberekké váljunk, és boldog életet éljünk. A megszerzett tudást az élet megnyerésére akarjuk felhasználni, pragmatikus, okos eszünkkel beleavatkozva a természet rendjébe, és civilizált életmódunkkal egyre távolabb kerülve önmagunktól, a bennünk is ott szunnyadó isteni magtól. A világi, bűnbeesett logika szerint akarunk sikeresek és boldogok lenni, azután pedig nem értjük, miért nem vagyunk azok akkor sem, ha sok pénzt kereső, sikeres üzletemberek vagy más, elismert, híres, stb emberek vagyunk. Csodálkozunk, amikor pl. Nobel-díjas tudósokról (vagy más, híres és elismert emberről) kiderül, hogy magánemberként sikertelenek és végtelenül boldogtalanok voltak, és nem értjük, hogy ha ők sem voltak boldogak, akkor ki lehet az?
Ezen a szemléletmódon kell változtatnunk, ha a megváltódás irányába akarunk elindulni, és teljesen más értékrendet állítani fel. Értékes az, ami a megváltás elérését teszi lehetővé, és ez fog egyben boldoggá is tenni. Valószínűleg nem leszünk általa sem híresek, sem gazdagok, sem irigyeltek, „csak” elégedettek, derűsek és egészségesek. Ehhez azonban el kell vetni az addig élt kényelmes és felelőtlen életmódot, felelősséget kell vállalni az életünkért, úgy, hogy nem csak a tetteinkért, de a gondolatainkért és a képzeletvilágunk képeiért is felvállaljuk a felelősséget. Megismerve a metafizikai igazságokat, megtudjuk azt, hogy mi az, ami igazán értékes: ami által a (karmikus tulajdonságainktól) megváltott állapothoz egyre közelebb juthatunk. Ez az állapot a „mennyek országa”, amelynek elérése az emberi élet célja.

    „Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé.
Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére.”

A fizikai erőszaknál sokkal veszélyesebb és ártalmasabb a gondolati és képzeleti szinten megélt agresszió. Bár ezt, a mai anyagias szemléletű világban nehezen lehet elhinni, hiszen ez nem látszik (legalábbis nem azonnal), mégis, hosszú távon és áttételesen bár, de sokkal nagyobb pusztítást tud végezni, mint a fizikai szinten megélt agresszió. Aki nem mer kiállni az igazságért, nem akarja megélni a kapcsolatot a tűz elemmel, elfojtja azt magában, és áttolja mentális és képzeleti szintre, ott, a lelki és a fantázia-világában akarja „kezelni” az indulatait, a konfliktusait, az végül a fizikai valóságban fel nem vállalt csatáit a képzelete szintjén fogja vívni, aminek viszont mágikusan ható és visszaható ereje is van.. Később nagy árat fizet a jó ember látszatáért, betegségekkel és sorsnehézségekkel kell szembenéznie. Ezért kell megtanulni szelídnek lenni: olyan embernek, aki ha kell, harcol az igazságért, de nem őrizget haragot és gyűlöletet a szívében. Mert felismerte azt, hogy el kell engednie az őt mérgező negatív gondolatokat, érzelmeket, másképp nem lehet sem boldog, sem egészséges.
Aki pedig még nem tisztította meg a gondolat- és képzeletvilágát ezektől az indulatoktól, bosszúszomjas, haragos vágyaktól, még mindig megengedi magának a másik ember ellen irányuló agresszív képzelgéseket, az ellenségképek gyártását, az még nem kerülhet kapcsolatba a benne levő isteni maggal, az még rá sem lépett a megváltás felé vezető útra.

    „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott az ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza, és ajánld fel ajándékodat.”

Az, hogy a külvilág felé milyen jámbor és jószándékú arcot mutatunk, nem számít semmit, ha valójában belül keserűek és gyűlölködőek vagyunk. Az egyetemes törvényeket nem lehet lekenyerezni semmilyen külső cselekedettel, ami valójában fontos, az az, hogy belül mit tudtunk elvégezni, mennyire sikerült magunkat megtisztítani a karmikus zavarainktól. Ezt a belső munkát kell elvégezni, és törekedni arra, hogy ne kifelé mutogatva keressünk bűnbakokat, ne másoktól várjuk el, hogy boldoggá tegyenek minket, hanem vállaljuk a felelősséget a saját életünkért. A neheztelés, a harag, a gyűlölködés, az ellenségeskedés olyan sötét és lehúzó érzelmek, amelyektől a saját érdekünkben mielőbb meg kell szabadulnunk, hogy egészségesek lehessünk testileg-lelkileg, hogy kapcsolatot teremthessünk a bennünk élő isteni maggal, szikrával.

   „Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében, amikor még úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a poroszlónak, és börtönbe kerülj.”

Minél tovább gyűlölködünk, annál mélyebbre süllyedünk bele a karmikus zavarainkba, ahonnan nagyon nehéz lesz a visszaút, azért is, mert a képzeleti-gondolati háborgás, csatározás hamar megnyilvánulhat fizikai szinten is, betegség vagy más nehézség formájában. A konfliktusokba belemenve, és nem gyáván kikerülve azokat, sok, addig rejtve maradt hibás nézet, elképzelés a felszínre kerülhet, amelyeket így megismerve, könnyebben meg lehet haladni, el lehet engedni, és ezáltal könnyebbek és tisztábbak, áttetszőbbek leszünk. A harc tüze megtisztít, és megérthetjük a konfliktus okát is, azt, hogy milyen bennünk élő zavar, tette szükségessé, illetve okozta azt. Ha ezt megértjük, már nem kell haragudnunk a másik emberre, nem kell őt kikiáltani bűnösnek, magamat pedig ártatlan áldozatnak.

   „Bizony mondom, nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted.”

A karmikus zavaraink börtönéből, labirintusából csak akkor kerülhetünk ki, ha a hibabelátási képességünket kifejlesztve bátran szembenézünk a karma-démonainkkal, a bennünk lakó karmikus sötétséggel, és türelmes, kitartó munkával megtisztítjuk magunkat tőlük. Ehhez azonban könyörtelenül őszintének kell lennünk magunkkal, és fel kell adnunk a bűnbeesett világi gondolkodásmódot: fel kell ismernem, hogy semmi sem független tőlem, ami velem történik, bármilyen apróság is legyen az, s ezért fel kell vállalnom a felelősséget mindenért. Ez az út vezet a megváltott állapothoz: a legkisebb tévképzetemmel is szembe kell néznem, fel kell vállalnom, és el kell engednem ill. át kell azt alakítanom pozitív tulajdonsággá.

   „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot.
Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele.”

A fizikai világ jelenségei, történései, így a tetteink is, legvégső leképeződései, megjelenési formái annak, ami a szellemi világban, képzeleti, kauzális szinten megszületett és kiformálódott. Ezért ha változást akarunk elérni fizikai szinten, akkor a változtatást a képzeletvilágunk szintjén kell elkezdenünk, mágikus, teremtő képességeink ugyanis itt működnek. Ha ezzel tisztában vagyunk, és felelősséget vállalunk nem csak a tetteinkért, hanem az azokat létrehozó gondolatainkért és képzeleti tevékenységünkért is, akkor valóban irányítói lehetünk sorsunknak.
Ennek a tudatában érthetjük meg Jézus tanítását: ezért házasságtörés a bűnös vágy megszületése. Valóban hűségesnek lenni azt jelenti, hogy ezen a szinten is felelősséget vállalunk: azaz nem csak nem bocsátkozunk testi kapcsolatba más házastársával, de nem is engedjük meg magunknak a másról való fantáziálást, nem engedünk a Lilith keltette sóvárgásnak, amelyik folyton újra, másra vágyik, soha nem elégszik meg azzal, ami a jelenben megadatott, amit a valóságban megélhetünk. A volt vagy leendő szerelmekről való nosztalgikus és ártatlannak hitt képzelődés, ábrándozás, a félelem vagy méltatlankodás, hogy ha hűségesek maradunk a párunkhoz, akkor lemaradunk élvezetekről, amelyek úgymond „járnak” nekünk, olyan aktusok, amelyek a fizikai valóságunkat formálják, tönkretéve az addig elért eredményeinket, felbontva kapcsolatainkat, és ennek csak a legvégső megnyilvánulási formája az, amikor tettek szintjén is házasságtörést követünk el, csalásba és hazugságokba bonyolódunk.
Ezért érdemes megfogadni a Tízparancsolatban megfogalmazott tanácsot: más házastársát ne kívánd! (Ami egyben azt is magában foglalja, hogy te magad se teremts olyan helyzeteket, amelyekben más házastársát megkísérted, vagyis „kívántatod” magad, még ha ez a mai gondolkodásmód szerint még „belefér”, hiszen csak ártatlan flört, játék, amire önbizalomerősítőként mindenkinek szüksége van.) Ez a parancs – ami nem igazi parancs, hanem megszívlelendő jótanács a boldogság, a harmónia eléréséhez, hiszen a mi saját érdekeinket szolgálja, az önkorlátozás a saját boldogságunkhoz szükséges – a mai gondolkodásmód szerint egyenesen nevetségesnek és abszurdnak tűnik, hiszen minden ennek az ellenkezőjére bíztat, arra, hogy „kiteljesedésünk” érdekében minél több és minél intenzívebb élvezetre törekedjünk, tehát csábítsunk és engedjünk a csábításnak (a hamisan értelmezett szabadság szellemében).

   „Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem egész tested a kárhozatra jusson.
Ha jobb kezed visz bűnbe, vágd le és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön.”

A Lilith gerjesztette sóvárgások minden emberben ott lappanganak, és a modern társadalom normái ezeknek a devianciáknak a kiélésére biztatnak bennünket, mondván, ez a boldogság kulcsa, ha engedjük magunkat szabadon „szárnyalni” (azaz követjük a karmánk keltette vágyainkat, és megvalósítjuk azokat). Ez az út azonban valójában a Pokolba vezet, a kárhozathoz, vagyis a mind nagyobb boldogtalansághoz, betegségekhez, végső soron a dezintegrációhoz, a megsemmisüléshez. Az árnyékén, a bennünk élő, soha nem nyugvó „kisördög” megtévesztő játékának bedőlve az élvezetek nyomán soha nem fogjuk a boldogságot megtapasztalni, ezért jó, ha idejében felébredünk, és mi magunk korlátozzuk magunkat. Ez legtöbbször nem csak kényelmetlen, de sok embertársunk számára nevetségesnek is tűnünk ilyenkor. Nem könnyű hátat fordítani az addigi megszokott világunknak, és egy újonnan felállított értékrend szerint megszervezni a mindennapokat, úgy, hogy a legfőbb célt tartsuk szem előtt: a megtisztulást a karmikus vágyaktól. Minden apró siker közelebb visz a megváltáshoz, és fordítva: ha az árnyékén sugallataira hallgatva azt érezzük, nem kell szigorúnak lennünk magunkhoz, ennyi igazán belefér még, ennyitől még semmi bajunk nem lesz, hiszen más még ennyire sem korlátozza magát, mint mi... – ezek a gondolatok valóban a kárhozatba vezető utat alapozzák meg. Ezért kell ébernek lennünk, s lelepleznünk magunkban az ilyen feltámadó vágyakat, gondolatokat, kíméletlenül leszámolnunk a sugallatokkal, amelyek szerint „ráérünk arra még”.

   „Hallottátok ezt a régieknek szóló parancsot is: Ne esküdjél hamisan, hanem tartsd meg az Úrnak tett esküdet.
Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek, sem az égre, mert az Isten trónja, sem a földre, mert az lába zsámolya, sem Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa. Még saját fejedre se esküdjél, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni.
Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezen felül van, az a gonosztól való.”

Az igazán fontos kérdésekre a válaszok egyszerűek – ezért is nehéz elhinnünk őket, mert azt hisszük, hogy minél fontosabb, minél magasabbrendű valami, annál bonyolultabb. Ezért túlfejlesztett merkúri logikánkkal egyre átláthatatlanabb labirintusokat építünk, gondolkodásmódunk is egyre bonyolultabbá válik, s nem vesszük észre azt, hogy így éppen a lényegtől, az igazságtól távolodunk el. A túlkomplikált magyarázatok nem fel-, hanem elfedik az igazságot, miközben mi belegabalyodunk az öncélúan folytatott filozofálással létrehozott gondolathálóba. Ezért kell törekednünk arra, hogy ne akarjuk a merkúri őserővel a többi bolygó által képviselt erőket elnyomni, ne használjuk logikus eszünket se labirintusépítésre, se mások és főleg önmagunk becsapására ne. Nem a többi erőt elnyomva, hanem azokkal harmonikusan együttműködve kell a merkúri tiszta gondolkodásnak a megváltás elérését szolgálnia, ami a konkrét feladatok szintjére lefordítva azt jelenti, hogy nem szabad megengednünk magunknak azt, hogy az árnyékénünk a logikus, okos eszünkön keresztül irányítson minket, kétségek között tartson minket, hazug, kétértelmű helyzeteket hozzon létre, mindig nagyon okosan megmagyarázva nekünk, hogy miért ne tegyük azt, ami számunkra üdvös lenne, és miért tegyük meg azokat a dolgokat, amelyek a romlás felé visznek. Az ilyen gondolatok valóban a gonosztól származnak, és ezeket a kettősségeket kell felszámolnunk egyértelmű helyzetek teremtésével, amikor nincs „is-is”, „igen, de...” és hasonlók, hanem „az igen igen, a nem nem”.

   „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért.
Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellen a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!”

Ennek a tanításnak a hamissága azonnal kiderül, ha arra gondolunk, mit jelent valójában szelídnek lenni. Ez ugyanis nem gyáva meghunyászkodást, az igazság lehazudását jelenti a hamis béke eléréséért – mint amire a fenti hamisítás buzdít – hanem az arany öntudat kifejlesztése által elérhető, az igazságért vívott harc által szerzett békességet, szelídséget. A gonosszal a harcot igenis fel kell venni, nem pedig gyáván meghátrálni előle. A tűz elem elfojtásával, annak az életünkből való kiszorításával soha nem érhetünk el igazi harmóniát és boldogságot, nem teremthetünk egyértelmű helyzeteket, de önmagunkat sem ismerhetjük meg, és nem is tisztíthatjuk meg magunkat. A Jézus által tanított beavatási rendszerben a tűz nagyon is fontos helyet foglal el, és ennek az elferdítése, meghamisítása veszélyes és bűnös tett.

    „Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is!
S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj el vele kétannyira!
Aki kér, annak adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg!”

Ezek a mondatok a harcra való buzdítás után ellentmondásosnak tűnhetnek, hiszen gyávaságnak tűnhet ez a viselkedésmód, amire Jézus tanít. Valójában azonban igen bátor tettek ezek: belemenni olyan helyzetekbe, amelyektől minden porcikánk irtózik, kényelmetlenséget vállalni annak érdekében, hogy kiderüljön számunkra: miért találkoztunk az adott szituációval, milyen törvényszerűségek vezettek oda, és milyen törvényszerűségek működnek, tartják fent azt, és milyen, a sorsrendezésem szempontjából fontos információt nyerhetek, ha nem megfutamodom, ahogy azt legszívesebben tenném, hanem belemegyek pl. egy konfliktusba. Itt valójában a polaritás törvényének a fontosságára hívja fel a figyelmünket Jézus: egy szituáció, jelenség, amelyik szélsőségesen mutatkozik meg, egyértelműen megmutatja magát, az esszenciát, érthetővé válik. Egy szélsőségessé fokozott, határállapotba került jelenség egyértelművé válik, tisztán megmutatja valódi „arcát”, és ezáltal jobban megérthetjük azt, hogy mit mutat számunkra, mi az, amivel szembe kell néznünk, amivel konfrontálódnunk kell annak érdekében, hogy kiegyenlített állapotba kerülhessünk, harmonizálódhassunk vele.

    „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.
Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!
Így lesztek fiai a mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt az igazaknak is, bűnösöknek is.”

Az asztrológiában a Neptunusz képviseli az egyetemes, isteni szeretetet, az egyetemes egybeolvadási vágyat, amely nem csak a földi létezést biztosítja, de ez a szeretet az az erő, amelyik az egész univerzumot működteti, és a folytonos teremtés által fenntartja. Ez az erő nem „kivételezik”, nem szab erkölcsi vagy más feltételeket, hiszen, amint a neve is mutatja, egyetemes. Ezt az egységet mi, emberek is megtapasztalhatjuk, pl. meditáció során, amikor átélhetjük azt, hogy egyek vagyunk az Istennel, és a különváltság, a gyűlölködés fájdalmas kiszakadás ebből az egységből. Ennek a boldogságnak az átélésére törekszünk (legtöbb esetben tudattalanul) mindannyian, olyankor is, amikor szeretetet pótló szerekkel (dohányzás, kábítószerezés, alkoholfogyasztás, édességevés stb) próbáljuk kikényszeríteni ezt az egységállapotot. Ezek a tevékenységek azonban csak hamis egységtudatot keltenek, és még erősebbé teszik a szomjunkat (ezért lehet olyan erős függőségbe kerülni tőlük). A igazi egységet azáltal érhetjük el, hogy megtanulunk valóban szeretni, harmonizálódni a neptunuszi őserővel, és szeretetet áramoltatva mindenki felé, válogatás és feltételek nélkül, átélhetjük az egyetemes egybeolvadást. Mindannyian ebből az isteni zónából jövünk, és ebben a tekintetben egyek vagyunk. Ezt kell tudatosítani magunkban, s ilyen módon szeretni az ellenségeinket is.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a karma szintjén is egyek vagyunk: mindannyian más és más karmával születtünk, ennek a megtisztítása, a karmánktól való megváltódás az a cél, amiért emberi testbe születtünk. Ezért a szeretet alatt nem azt kell értenünk, hogy egyetértünk a karmája által vezérelt embertársunkkal, és a szeretet nevében megengedjük neki vagy egyenesen biztatjuk a negatív meghatározódásainak a minél teljesebb kiélésére. Ebben a vonatkozásban nem vagyunk egységesek, és nem is kell egységre törekednünk, mert abból nem fog származni harmónia és boldogság, csak zűrzavar, boldogtalanság, betegségek, szenvedés. A mindenkiben ott levő isteni magot, isteni szikrát kell meglátnunk magunkban és a többi emberben is, és segítenünk annak, aki megengedi, abban, hogy minél inkább megtisztítsa, kiterjessze azt magában. Ily módon szeretve az ellenséget az megszűnik ellenségnek lenni.

   „Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is?
S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is?
Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!”

A tökéletesség, amire törekednünk kell, az a megváltottság állapota. Ehhez meg kell tisztítanunk a spirituális struktúránkat a karmikus sötétségtől, harmonizációra kell törekednünk a Szaturnusz előtti bolygókkal (az általuk megtestesített erőkkel): kifejlesztjük az arany öntudatot, az információérzékenységet, a logikus, pragmatikus gondolkodási képességünket, megteremtjük magunkban a négy őselem harmonikus egységét, nem fojtjuk el a tűz elemet magunkban, hanem megtisztulunk a harc tüzében, ítélőképességünket kifejlesztve egy olyan belső hierarchiát állítunk fel, amelyik középpontjában a megváltás elérése áll, megtanulunk felelősséget vállalni. A Küszöb Őre, a Szaturnusz, ekkor megengedi, hogy feljebb lépve a fejlődésben, az Uránusz, Neptunusz és Plútó által megtestesített magasabbrendű teremtőerőkkel is harmonizálódhassunk. Ezen a szinten lehet megtapasztalni az isteni szellemmel való kollaborációt, az egyetemes egységet, és ennek eredményeképpen a plútói legmagasabbrendű isteni boldogságot.
A bolygók által megtestesített teremtőerőkkel való harmonizáció során egyre inkább megtisztulunk, s mind jobban el tudjuk engedni az olyan karmikus tulajdonságokat, mint pl. a hazudozás vagy a csalás utáni (öntudatlan) sóvárgás (amelyik minket is olyan helyzetekbe sodor, ahol becsapnak, elárulnak minket), az ellenségképek gyártása és az ezekbe való beleélés során megerősödő intenzív gyűlölet és pusztításvágy, az önkéntelen gyáva meghunyászkodás, meghátrálás, a minél intenzívebb és változatosabb élvezetekre való sóvárgás, stb. Ezek és az ehhez hasonló karmikus vágyak, meghatározódások azok, amelyek tudattalanul irányítanak minket, és amelyek boldogtalanná, beteggé, szerencsétlenné tesznek minket. Ezeknek a meghaladására, a megfelelő pozitív képességek kialakítására kell törekednünk, és nem azért, mert rettegünk egy kegyetlen, bosszúálló istentől vagy az irracionálisan működő sorstól, amely szeszélyének ártatlanul ki vagyunk szolgáltatva. Ezért nem kell lázadoznunk sem a sorsunk ellen, sem az életfeladataink elvégzése ellen, hiszen ezek csakis a mi boldogságunkat szolgálják, senki nem kényszeríti ránk őket, csakis a mi józan belátásunkon múlik, megértjük-e ezt, és a boldogság elérésére törekedünk, vagy pedig engedünk a karmikus vágyainknak, és viseljük ennek a viselkedés- és gondolkodásmódnak a következményeit.

Nincsenek hozzászólások

Válasz